Hallgatózom.

Csönd van, néha apró, éppen csak érintő, koccanó zörejek. Egy-egy levél hullik ilyenkor a fákról a bokrokra. A levegő áll, semmi nem mozdul. Most három ismeretlen madár húz át a tisztás fölött, a tollak bársonya minden neszt felfog, halkan tűnnek tova, nyomukban nem marad más, csak a villanás, s az emlékké lett pillanat. Pár napja egy kis rozsdafarkút találtam a tőkék közt. Még meleg volt a teste, de már nem élt. Szétnyitottam a szárnyait, melle alatt végigsimítottam a selyemnél is finomabb pihetollakat. Fogtam a kezemben a súlyosan könnyű kis testet, és eszembe jutott egy hiedelem. Egy dél-amerikai indián törzs szerint a világ egy bizonyos energiamennyiség, ami minden élőlényben, legyen az ember, madár, hal, oroszlán – eloszlik. Azaz minden születés előidéz egy halált és minden halál után újabb születés következik. Így marad teljes az energiatömeg – mondják az indiánok – és így marad fönn a világ. 

Néztem a kis rozsdafarkú tetemét, s miközben a bokrok sűrűjébe rejtettem, dió és tölgylevelek takarója alá, arra gondoltam, hogy akkor most ezekben a pillanatokban valahol valaki megszületett. A rozsdafarkú helyet hagyott… És emléket. 

Félek az álmatlanságtól. 

Mindig jó alvó voltam, röviden, de mélyen aludtam. Mostanában sok minden foglalkoztat. Élet, halál, emlékek, intézni valók, rendbe tenni valók, feladatok. És néha elkerül az álom. Ilyenkor becsukom a szemem, mélyeket lélegzem, próbálok semmire nem gondolni, és közben egyre jobban zakatol az agyam. Annak idején hányszor hallottam anyámtól, egész éjjel gogyóztam… S mint neki is, nekem is mindenféle eszembe jut, egyre jobban belegabalyodom. Tegnap éjjel megint így volt. Próbáltam mindent, lámpát gyújtottam, olvasni kezdtem, vizet ittam, kimentem, fáztam, melegem lett. Fél három volt és pörgött az agyam… közben pokoli fáradtságot éreztem. És akkor lassan, erőltetve, hogy megszülessenek agyam (biztos, hogy az agyam?) vetítővásznán a képek, elkezdtem felidézni a gyerekeimet. Az arcukat, a hangjukat, a szemük színét, a szájuk vonalát, a kezüket, az érintésüket. Szépen, aprólékosan. Aztán az ő gyerekeiket vettem sorra. A legnagyobbtól a legkisebbig. Minden kicsi részletet igyekeztem felidézni rajtuk. S a hajnali mozizás közben édes nyugalom töltött el. Éreztem, álmosodom. És ott lebegett álom és ébrenlét határán a gondolat, hogy mennyi dolgom, mennyi jó dolgom van még – velük. Elaludhattam. Amikor felébredtem, az ablakon besütött a nap. 

Tizennyolcadik század végi, tizenkilencedik század eleji indián főnökökről készült fotóalbumot néztem. Sziklába, fába metszett gyönyörű, barna öreg arcok. A megtett és még előttünk álló útjaink jutottak róluk eszembe. 

Széles, végtelenbe futó utak fogadnak az élet elején. Nekivágunk elszántan, kedvvel, sugárzó erővel. Aztán lassan dűlőutakra, ösvényekre térünk. De az ösvény is út. Ha liánok szövik be, ha ledőlt fa áll keresztben, ha árok, verem, vízmosás szakítja be, út az akkor is. Csak nem lehet olyan gyorsan haladni, nem tudsz végig vágtatni rajta. Inkább hajladozva, nyiladékot keresve, meg-megállva barangolsz. Út hát az ösvény is. Az indiánok tudják ezt. A tizenhárom éves Ármin a múlt nyáron azt mondta, látva, hogy milyen napégette vagyok – Olyan vagy mint egy öreg indiánasszony. Csak szeretnék öreg indiánasszony lenni, gondoltam. Akkor, amikor ott táncoltunk a fenyők közt Baricz Katival, talán egy kicsit indiánok voltunk. Egyszer Prágába utaztunk együtt. Sürgős út volt, Jirzy Menzelhez mentünk, a színházába. Katinak lejárt az útlevele, elhozta hát a nővéréjét. A hálókocsiba benézett a határőr. Kati fölkontyolta a haját, fölrakta a nővére szemüvegét és szembenézett vele. A katona hol az útlevelet nézte, hol őt. Jó darabig. Aztán elment. Menzel törött lábbal fogadott, térdig gipszben. De jókedvű volt…

Hogy miért indián? Nekem az indián azt jelenti: Nem áll be a sorba. Nem csorda. Nem menti a bőrét. Gondolkodik. Ismeri a Nap, a Hold, a Csillagok útját. Őrzi a vizeket és a fákat, az állatokat és a köveket. Tiszteli az öregeket. Ismeri a természetet, tudja, hogy csak kölcsönbe kapott ezen a világon mindent. És nem felejti el, hogy utána még sokan jönnek. Jönnek, jönnek a nemzedékek. S hogy ez törvény. S így kerek a világ.